4

— Isten kísérjen az utadon, bátyám — mondta neki Claudia azon az utolsó római reggelen. Már hajnal előtt felkeltek. Ezio napkeltekor indult.

— Távollétemben neked kell ügyelned itt a dolgokra.

— Kételkedsz bennem?

— Már nem. Még mindig nem bocsátottad meg nekem?

Claudia elmosolyodott.

— Van Afrikában egy nagy állat, amelyet elefántnak hívnak. Azt mondják, az sosem felejt. Ugyanez áll a nőkre. De ne aggódj, Ezio. Ügyelek mindenre, amíg vissza nem térsz.

— Vagy amíg szükségünk nem lesz egy új mentorra.

Erre Claudia nem válaszolt. Arca elkomorodott.

— Ez a küldetés — kezdett bele. — Miért kell egyedül menned? Miért árultál el oly keveset a fontosságáról?

— Az ember egyedül halad a leggyorsabban — válaszolta Ezio. — Ami pedig a részleteket illeti, apám iratait nálad hagytam. Ha nem térek vissza, nyisd fel a csomagot. Maszjafról pedig már elmondtam mindent, amit tudnod kell.

— Giovanni nekem is az apám volt.

— De ezt a felelősséget rám bízta.

— Te vállaltad magadra, bátyám.

— Én vagyok a mentor — válaszolta egyszerűen Ezio. — A felelősség az enyém.

— Nos hát, ne érjen baj az úton — nézett rá Claudia. — És írj.

— Fogok. Mindenesetre Bariig nem kell aggódnod miattam. Barto végig elkísér.

Még mindig aggódni látszott. Eziót meghatotta, hogy az a kemény asszony, akivé a húga vált, még mindig gyengédséggel viseltetik iránta. Külföldi utazásai Itália déli területein át vezettek, amelyek az aragóniai korona uralma alá tartoztak. De Ferdinánd király nem felejtette el, hogy mivel tartozik Eziónak.

— Tettekre vágyom — mondta Claudiának, olvasva a gondolataiban. — Addig nem lesz benne részem, amíg hajóra nem szállok. És ahhoz túlságosan is északra visz az utam, hogy tartanom kellene a barbáriai kalózoktól. Korfu után a görög partok mentén haladunk.

— Inkább azon aggódom, hogyan teljesíted, amire vállalkozol. Nem mintha személyedben féltenélek téged…

— Valóban? Hát köszönöm…

Claudia szélesen elmosolyodott.

— Tudod, hogyan értem. Abból, amit elmondtál nekem, és Szent Veronika a tanúm, hogy nagyon keveset mondtál, úgy látom, fontos számunkra a kedvező kimenetel.

— Éppen ezért megyek most. Mielőtt a templomosok újra erőre kapnának.

— Magadhoz ragadod a kezdeményezést?

— Mondhatjuk.

Claudia kezébe fogta Ezio arcát, aki még egyszer, utoljára ránézett. Negyvenkilenc évesen még mindig feltűnően szép volt, fekete haja még mindig sötét, tüzes természete még mindig kielégíthetetlen. Néha sajnálta, hogy Claudia nem talált magának másik férfit a férje halála után, de ő a gyermekeinek és a munkájának szentelte magát, és nem titkolta, hogy imád Rómában élni, mert a város Gyula pápa alatt ismét kifinomult nemzetközi várossá s a művészetek és a vallás fellegvárává vált.

Megölelték egymást, majd Ezio felszállt a lovára, amely az őt kísérő csapat élén várta — tizenöt fegyveres lovas, a már nyeregben ülő Barto vezetése alatt, akinek a hátasa türelmetlenül kaparta a port, és egy szekér a készletek szállítására. Amire magának Eziónak volt szüksége, elfért két fekete bőr nyeregtáskában.

— Majd fosztogatok útközben — viccelődött.

— Az jól megy neked — válaszolta Claudia kényszeredett mosollyal.

Miután elhelyezkedett a nyeregben, Ezio felemelte a karját, megfordította a lovát, és amikor Barto felzárkózott mellé, elindultak a folyó keleti partja mentén, az orgyilkosok főhadiszállásától a Tiberis-szigeten át, a városkapu és a délre vezető hosszú út felé.

Két hétbe telt, mire eljutottak Bariba, ahol Ezio sietve elbúcsúzott öreg barátjától, nehogy lekésse a legközelebbi dagályt. A hajó, amelyre felszállt, a Piri reisz és családja által vezetett török kereskedelmi flottához tartozott. Mihelyst elhelyezkedett a nagy latin vitorlás dhow, az Anaan hátsó kabinjában — a teherhajónak ő volt az egyetlen utasa —, Ezio kihasználta az alkalmat, hogy még egyszer ellenőrizze a magával hozott nélkülözhetetlen felszerelést. Két rejtett penge, mindkét csuklójára egy, a fémpánt a bal alkarjára, amellyel elháríthatja a kardcsapásokat, és a rugós pisztoly; amelyet a többi különleges fegyverével együtt Leonardo készített el neki az orgyilkosok kódexének oldalain talált régi tervek alapján.

Ezio kevés csomagot vitt magával. Valójában úgy gondolta, ha eljut Maszjafig, az erődben nem talál senkit. Ugyanakkor be kellett ismernie, aggasztotta, hogy az orgyilkosok oly kevés információval rendelkeztek a templomosok megmozdulásairól a jelenlegi látszólagos vagy legalábbis viszonylagos békeidőben.

Ami az út második szakaszát illeti, amely Korfuig tartott, tudta, hogy nem nagyon van mitől tartania. Piri reisz kiváló hajóskapitánynak számított az oszmánok között, és egykoron ő maga is kalóz volt, így hát az emberei nyilván tudták, hogyan kell elbánni az esetleges támadókkal, ha már Piri puszta nevének az említése nem tartja távol őket. Ezio elgondolkodott, hogy vajon találkozott-e valaha személyesen a nagy emberrel. Remélte, hogy ha igen, a nem éppen higgadt természetéről híres Piri már elfelejtette, hogy valamikor a Testvériség kénytelen volt „kiszabadítani” a fogságból értékes térképeinek némelyikét.

Jelenleg az oszmánok uralták Görögországot és Kelet-Európa nagy részét, olyannyira, hogy a területeik nyugaton majdnem érintették Velence birtokait. Nem mindenki örült ennek a helyzetnek és az ily nagy számban Európában tartózkodó törököknek, de a patthelyzetet követően Velence folytatta a kereskedést muzulmán szomszédjaival, és a Serenissima meg tudta tartani a fennhatóságát Korfu, Kréta és Ciprus felett. Ezio úgy vélte, a helyzet nem maradhat fenn sokáig — az oszmánok már tettek barátságtalan lépéseket Ciprus felé —, ám jelen pillanatban a béke még kitartott, és Bajazid szultánt túlságosan is lekötötték a belső családi viszályok ahhoz, hogy bajt keverjen nyugaton.

A széles fedélgerendás hajó óriási fehér vászonvitorlájával nem annyira kés, mint inkább pallos módjára szelte a vizet, ám a kedvezőtlen szembeszél dacára jól haladtak, és a rövid út az Adriai-tenger szorosánál alig tartott tovább öt napnál.

Miután Korfu kormányzója — egy Franco nevű kövér olasz, aki szerette a helyi védőszent után Szpiridonnak hívatni magát, és aki szemmel láthatólag már régen felhagyott a politikával a lótuszevés kedvéért — üdvözölte, a kormányzói villa balkonján állva Ezio elbeszélgetett a hajó kapitányával, miközben elnéztek a bársonyos kék ég alatt megbújó kikötő pálmafái felett. Egy újabb erszény velencei solidus fejében megállapodtak, hogy Ezio továbbra is velük tart, egészen Athénig.

— Athén a célállomásunk — mondta a kapitány. — Végig a part mentén haladunk. Hússzor is megtettem már ezt az utat, nem lesz gond, nem lesz veszély. Onnan pedig aztán könnyen felszállhatsz egy Kréta vagy akár Ciprus felé tartó hajóra. Tudod mit, bemutatlak a sógoromnak, Ma’Munnak, mihelyst Athénba érünk. Szállítmányozással foglalkozik. Majd ő gondodat viseli.

— Lekötelezel — válaszolta Ezio. Remélte, hogy emberének a magabiztossága megalapozott. Az Anaan jelentős fűszerszállítmányt vitt Athénba, és Ezio elég jól emlékezett ahhoz fiatalkorára, amikor apja Firenze egyik legnagyobb bankára volt, hogy tudja, ez a szállítmány nagy kísértést jelenthet a kalózok számára, bármennyire is rettegnek Piri reisz nevétől. Ha az ember hajón harcol, gyorsan és könnyedén kell mozognia.

Másnap reggel felkeresett a városban egy fegyverkereskedőt, és vásárolt tőle egy szépen edzett handzsárt, miután lealkudta az árát száz solidusra.

Biztos, ami biztos, gondolta magában Ezio.

A következő nap hajnalán elég magasan állt a víz ahhoz, hogy útra keljenek, és ki is használták a dagályt, csakúgy, mint az élénk északi szelet, amely azonnal feldagasztotta a vitorlájukat. Délnek indultak, mintegy mérföldnyi távolságot tartottak a parttól. A nap szikrázott az acélkék hullámokon, meleg szél simogatta a hajukat. De Ezio nem volt képes teljesen felengedni.

Pont Zante szigetétől délre tartottak, amikor bekövetkezett. Kicsit jobban eltávolodtak a tengeren, hogy teljes mértékben kihasználhassák a szelet, és a víz sötétebbé és fodrosabbá vált. A nap lefelé kúszott nyugaton a horizonton, és csak hunyorogva lehetett abba az irányba tekinteni. A tengerészek éppen jobbra löktek egy vitorlarudat, hogy felgyorsítsák a hajót, és Ezio is őket nézte.

Később már nem tudta volna megmondani, hogy mi ragadta meg a figyelmét. Talán egy tengeri madár vonta el a tekintetét, ahogy a hajó oldala mellett alámerült. Csakhogy nem madár volt. Hanem vitorla. Két vitorla. Két tengerjáró gálya tűnt elő a nap mögül, rajtaütésszerűen, és már csaknem elérték őket. A kalózok már szinte mellettük voltak, mire a kapitánynak sikerült fegyverbe szólítani az embereit, és mindenkit a helyére küldeni. Megcsáklyázták az Anaan oldalán a kötélzetet, és hamarosan már a fedélzetre másztak, miközben Ezio hátrarohant a fegyvereiért. Szerencsére a handzsárt már az oldalára kötötte, és alkalma nyílt a kipróbálására — öt berber tengerészt kaszabolt le vele, miközben a célja felé sietett.

Lihegve csatolta fel a fémpántot és a pisztolyt. Már eléggé bízott a handzsárban ahhoz, hogy ne legyen szüksége a rejtett pengékre, amelyeket gyorsan eldugott a kabinjában, és úgy érezte, a pánt és a pisztoly hasznosabb lesz a harcban.

Belevetette magát a csetepatéba — körülötte ismerősen csattantak a fegyverek, és már érezte a vér szagát. Elöl tűz ütött ki, és a szél, amely épp ezt a pillanatot választotta ki az irányváltásra, azzal fenyegetett, hogy végigfuttatja a lángot a hajón. Ezio ráparancsolt két oszmán matrózra, hogy kapjanak fel vödröket, és visszaküldte őket előre, a hajó víztározójához. Ebben a pillanatban az egyik árbocról egy kalóz ugrott a vállára. Az egyik tengerész figyelmeztetően kiáltott fel. Ezio megperdült, megfeszítette jobb csuklója izmait, és pisztolya az alkarjához rögzített szerkezetből a kezébe pattant. Gyorsan, célzás nélkül tüzelt, és azonnal hátra is lépett, hogy a még mindig lefelé eső test a fedélzetre zuhanjon mellette.

— Töltsétek meg gyorsan a vödröket, és oltsátok el a lángokat, mielőtt továbbterjednek! — kiáltotta. — Odavész a hajó, ha erőre kap a tűz!

Levágott három-négy feléje rohanó berbert, akik már megérezték, hogy a támadás sikerének érdekében ő az egyetlen, akit feltétlenül semlegesíteniük kell. Ezután a kalózkapitány előtt találta magát — termetes, kegyetlen kinézetű alak volt, mindkét kezében egy-egy angol karddal, amelyet minden bizonnyal korábbi áldozataitól szerzett.

— Add meg magad, velencei kutya! — mordult rá ellenfele.

— Végzetes tévedés — vetette oda neki Ezio. — Egy firenzei számára nem létezik nagyobb sértés, mint hogy velenceinek nevezzék.

Válasz gyanánt a kapitány bal kézzel vadul Ezio feje felé csapott, de az felkészült rá, és bal karját felemelve hagyta, hogy a kard ártalmatlanul végigcsússzon a csuklópántján, majd pedig a levegőt szelje. A mozdulat váratlanul érte a kapitányt, és elvesztette az egyensúlyát. Ezio elgáncsolta, és fejjel lefelé behajította az alsó hajótérben lévő víztartályba.

— Segítség, effendi! Nem tudok úszni! — bugyborékolta a kapitány, amikor felbukkant.

— Hát akkor ideje megtanulni — vetette oda neki Ezio, miközben hátrafordult, hogy odasózzon két másik kalóznak, akik már majdnem odaértek hozzá. A szeme sarkából látta, hogy a két tengerésznek sikerült kötélen leengedni a vödröket a víztározóba, és maroknyi, hasonlóképpen felszerelt társuk segítségével kezdtek úrrá lenni a tűzön.

De a legvadabb küzdelem átterelődött a hajó hátsó részébe, és az ottani oszmánokat sújtotta a legjobban. Ezio ráébredt, hogy a berberek nem akarják elégetni az Anaant, hiszen azzal a zsákmányuk is odaveszne, ezért hagyták, hogy a tengerészek eloltsák a tüzet, míg ők a hajó elfoglalására összpontosítanak.

Cikázott az elméje. A túlerő jelentős volt, és Ezio tudta, bármennyire is kemény fickókból áll az Anaan legénysége, nem képzett harcosok. A hajó orrában egy fedélzeti nyílás alatt egy rakás fáklyának való botot látott. Odaugrott, és felkapott egyet, beletartotta az egyik lankadó lángcsóvába, és mihelyst meggyulladt, teljes erővel áthajította a mellettük álló berber hajók közül a távolabbikba. Majd felkapott még egy fáklyát, és megismételte a mozdulatot. Mire az Anaan fedélzetén tartózkodó berberek felfogták, hogy mi történt, mindkét hajójuk lángba borult.

Kockázatos vállalkozás volt, de bevált. Ahelyett, hogy a zsákmányukra figyeltek volna, és miután rájöttek, hogy nem találják sehol a kapitányukat, a kalózok pánikba estek, és visszaindultak a fedélzetre, miközben a felbátorodott oszmánok új erőre kapva ellentámadásba lendültek, és botokkal, kardokkal, bárdokkal és mindenféle más, a kezük ügyébe kerülő eszközzel lecsaptak rájuk.

Tizenöt perc sem telt el, mire visszakergették a berbereket a saját hajóikra, és miután fejszékkel levágták a vascsáklyákat, rudak segítségével eltolták magukat az égő gályáktól. Az oszmán hajó kapitánya gyors parancsokat kiáltott, és az Anaan nemsokára kiszabadult. Miután helyreállt a rend, a legénység nekiállt felsúrolni a vérfoltokat és összehordani a hullákat. Ezio tudta, ellenkezik a vallásukkal, hogy a holttesteket a vízbe dobják, így hát remélte, már nem tart sokáig az út.

A csuromvizes és mocskos berber kapitányt kihúzták a víztartóból. Ott állt a fedélzeten, szánalmasan csepegve.

— Jobb lesz fertőtleníteni a vizet — mondta Ezio az Anaan kapitányának, miközben a kalózok vezérét vasra verték és elvezették.

— Van elegendő ivóvizünk a hordókban, az kitart Athénig — válaszolta a kapitány. Majd az oldalán lógó tarsolyból elővett egy kis bőrerszényt. — Ez a tiéd — mondta.

— Hogyan?

— Visszafizetem az útiköltségedet — vágta rá a kapitány. — Ez igazán a legkevesebb, amit tehetek. És mihelyst Athénba érünk, gondom lesz rá, hogy híre menjen a hőstettednek. Biztosíthatlak, hogy a további utadon minden tekintetben gondoskodni fognak rólad.

— Nem lett volna szabad lazítanunk — mondta Ezio.

A kapitány ránézett.

— Igazad van. Talán sosem szabad lazítani.

— Igazad van — válaszolta Ezio szomorúan.